Requiem Zeneakadémia

.

*Nos, most, hogy megint itthon van, kapott egy szép kis felkérést, a régi énektanárától, aminek nagyon is örült, mert legalább lefoglalja magát. Egy jótékonysági hangversenyről van éppen szó. Most épp nagy hévvel igyekezett a próbára, az otthoniak, leginkább a kedves Brian felhúzta kicsit… nincs a legjobb kedvében. Fel a színpadra és kezdés és már mehet is haza… illetve mehetne. De hol van Alan? Ki fogja így kísérni. Mint egy hisztis hárpia úgy kezd fel alá járni. Aztán jön a telefon és egy ideges ember, valami programszervező féle lehet. Alan beteg, nem tud jönni.*
Nagyszerű.. pár nappal az előadás előtt. Most ki a franc fog kísérni?*Szegény nő, csak úgy pislog a drága Meredisre, aki ártatlanul az Ő fejét üvölti le. Aztán miután a nő behúzva fülét-farkát elmegy, csak megy tovább a le-föl mászkálás szépen gondolkodva, hogy most mégis mi az isten lesz ezzel az egésszel.*

*Kint az ajtó előtt közben egy fiatal férfi társalog egy nálánál jó 10 centivel, alacsonyabb férfiúval, no meg egy kisasszonykával, akire egyenesen le kell nézzen, hiszen az a mellkasáig ér csak fel. Egyik kezében pár szem szőlőt tart, a másikat lazán, a csípőjén tartja. Kintről pedig meghallja az éktelen nagy hisztit. Felhúzza orrát, megnyalja száját, s sóhajt egyet.*
- Pont, mikor nekem kéne próbálnom...*igen, az ifjúnak is próbálnia kéne. Méghozzá zongorán. De nem is adja fel ezt a dolgot. Egy szó nélkül otthagyja a neki magyarázókat és végigsétál a hangversenyterem hosszú, vörös szőnyegén, mit sem törődve a kiabálóval, sem az egyik bent lévővel, leül, és játszani kezd. Először csak egy könnyű kis Chopin-t.*

*Na jó, azét kicsit le kéne nyugodnia. Épp így is tesz, amikor eszébe jut valami csodás dolog. Nem egy zongoristát látott már itt, majd az egyikre lecsap. Így is történik a dolog, amikor a kisasszony megpillant egy magas vörös egyént, akire ha jól emlékszik zongorázik, nem is olyan rosszul. S mikor az ismeretlen leül a zongora mögé egy szép kis mosolyt ejt el, szépen kihúzza magát, és a zongorához sétál. Először csak hallgatja a játékot, nem szokása megzavarni a zenészt, ha alkot. Miután a fiú végez, vagy szünet tart, vagy akármi, szóval a lényeg, hogy megáll a lány, kap az alkalmon.*
Mondd csak, el tudnád ezt játszani?*Miközben ezt mondja szépen közelebb sétál és a fiú felé nyújtja a papírokat. Természetesen nem vár sokat, de hát egy próbát megér.*

*Jonathan miközben játszik, egész testében mozog. Mivel a dalt már olyan szinten ismeri, hogy tévedni sem tévedhet, szemét lehunyva élvezi a zenét. Ilyenkor nincs más csak ő, és a hangok. Amit abban a pillanatban, hogy megáll, hogy igyon egy kortyot, meg is zavar egy közeledő lány. A férfiú szépen végigsiklatja rajta szemét, úgy, hogy az utolsó pillantást a szeme előtti kottára vesse. Aztán fülébe férkőzik a kérdés. Megint csak felhúzza orrát, s apapírhoz nyúl, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. Aztán torkot köszörül.*
- Mindent el tudok játszani. A kérdés, hogy kinek. És, hogy miért.*Miközben komolyan kiejti a a szavakat a száján, fel sem néz, csak a kottát kémleli. Itt-ott már át is írja magában, hozzátesz, s elvesz. Mint a mesteri zenészek legtöbbsége.*


*Nos remek dolgok. Ezek szerint nem valami kezdő bénát fogott ki magának. Vagy csak túl nagy az arca az illetőnek. Mondjuk a kettőnek az egyvelege is felmerülhet. Végül is mindegy is. A lényeg most, hogy találjon valakit, aki remélhetőleg most pont előtte ül.*
A helyzet az, hogy a zongoristám megbetegedett, nem fog felépülni az előadásig, viszont nekem szükségem lenne valakire aki kísér.*Egy pillanat hatás szünet, a fiú arcát fürkészi, majd egy nagyobb levegővétel.*
Nos és hallottam, hogy nem valami kis kezdő vagy, és elég jó vagy.*Persze a puncsolás sose árt. Végül is hátha ez a kis löket kell és talán igent mondd neki a fiú.*

*A puncsolás sosem árt, csak éppen Jonathan szívét hagyja tökéletesen hidegen, mint minden számító dolog. Mondjuk nem sok minden számít neki. Szóval a lány szavát végig tökéletes érdektelenséggel fogadja. S a végén lecsapja a zongora tetejére a lapokat. Kicsit húzogatja jobb keze mutatóujját az elefántcsontszínű billentyűkön, bal kezét pedig felrakja a tetejére, a lapok mellé. Még pár pillanatig vár, végül acélkék szemeit a lány arcára szegezi.*
- És maga szerint ez engem milyen szinten érdekel? Nekem is betegedett már meg hegedűkíséretem, s meg társam, s mégsem mentem oda egy idegenhez, hogy játsszon velem. Ahhoz, hogy én itt magának segítsek, valami nagyon jót kell kitalálnia. Teljes szerénységem tudatában mondhatom, hogy nálam jobbat keresve sem találhat.* Ennyi amit mond, aztán vissza a billentyűkhöz. Szépen lerakja maga elé a kapott kottát, s belekezd a játékba. Nem is teszi ezt sokáig, csak talán egy percig. Egy kis bemutató.*

*Hát minden ember ismerhet félre embereket. Most éppen ez történt. Hát nem hat a puncsolás, majd más hat.*
Nos, igazság szerint megállnám a helyem egyedül is a színpadon. De a zongorakíséret megadná a tökéletesben azt a picit, amivel teljes. Ez az, amit én most el szeretnék érni.*Bár valószínűleg ez is hidegen hagyja majd a kékszeműt. Viszont amint a zongora felé fordul az említett személy, elmosolyodik. Lássunk csodát pont az Ő kis gyöngye a bemutató tárgya. Ha már bemutató, miért ne. Egy nagy levegő, majd szépen a helyén mindennel Ő is a maga kis bemutatójába kezd. Ha már legjobbról beszélünk, ilyen téren természetesen Ő a legjobb. Minden a helyén, majd amikor a bemutatónak vége Ő is szépen megáll.*
Tökéletes.*Minden az, és a legtökéletesebb az lenne, ha megszerezné magának a fiút, természetesen az előadásra.*

*Ez az. Ilyen könnyen lehet akár hatna erre a fancsali alakra. A zene imádata az, annak imádata, amit tesz, ez az ő mozgatórugója. Ahogy játszik, s az ismeretlen hölgy alá énekel, az érzékei megbizseregnek. De ugye egy perc után abba is hagyja. Nem szólal meg, csak jéghideg vízzel teli poharához nyúl, belekortyolgat, majd becsukja a kottafüzetet. Eztán feláll, a lány fölé magasodik. Ültőhelyében nem tűnhetett fel annyira, hogy milyen termetes egyed.*
- Holnap, itt, fél háromkor. Pontosan kettő óra harminckét percig vagyok hajlandó várni, utána már csak ez emlékem fog játszani magának. Ha megérkezett, keresse J. R. Milburn urat.*Még egy utolsó szó, aztán Jonathan már neki is áll a távozásnak. Lassan sétál a vörös szőnyegen az aranybarna faajtóig.*

*Nos a hangja mégis csak hatott. Mikor a fiú feláll, egy apró lépést hátrébb lép, hogy kontrollálja a magasság különbséget. Bólint egyet az időpontra, majd jöhet a diadalittas mosoly. Cél teljesítve, s talán az a bizonyos Milburn úr még jobb is, mint Alan. Nos miután egyedül lesz a próbaterembe, ha már itt van, gyakorolgat is kicsit, élvezgeti a terem csodás akusztikáját és szépen, lassan Ő is hazamegy.*

*Ahogy meg lett beszélve, vagyis ahogy az a bizonyos Milburn úr „utasította”, ma próba, fél háromkor. A biztonság kedvéért, mivel sose szeret késni, ezért jóval a megbeszélt időpont előtt beér a hangversenyterembe, ami szerencsére üres. A színpad közepén egy szék áll, ami mintha rá várna, szépen leül, s mivel jobb dolga nincs pálcáját, kezdi dobálni, na meg persze beénekelget kicsit, nehogy ronda dolgok fogadják. Bár olyan Vele nem fordulhat elő, de azért jó azért a megszokás.*

*Milburn úr természetesen már reggel óta a Zeneakadémián tartózkodott, a hangversenyterem melletti kis teremben. Mondjuk napja nagy részét, általában itt tölti. Éppen ezért végighallgatja, ahogy a lány, akinek zongoráznia kell, beénekel. Érzékeny fülét néha megérinti egy-egy minimálisan félrecsúszott fals hang. Miután kortyolt egyet a pohár vizéből, kinyitja a magas ajtót és már be is lép oldalról. A hölgy meg vagy észreveszi, vagy nem. Leül a zongorához, felgyűrögeti hófehér ingje ujját, és leüti a billentyűket. Kezdetnek Mozart a-moll zongoraszonátáját kezdi el játszani.*

*Természetesen észreveszi az urat, míg az bejön skálázik magának még egy utolsót, majd szépen a zongorához sétál. Egy apró mosollyal hallgatja végig, ahogy a fiú játszik. Kevés olyan dolog van, amit jobban élvezne a zongoránál. Bár játszani nem igen tud, de hallgatni annál inkább szereti. Főleg, ha tiszta és szép a játék, nem csak holmi billentyűveregetés. Miután az a-moll szonáta véget ér egy kisebb fajta sóhajjal lép előrébb.*
Nos, akkor elkezdhetjük?*Elvégre ezért jöttek ide. Szépen elsétál a székért, oda húzza, leül és a vár. Vár a megváltásra.*

*Jonathan még ezt az egyszerű kis dallamot is igencsak átélve játssza. De aztán végül az utolsó, kissé kitartott hang is elhal. Eztán jöhet neki a szokásos ivása a jeges vízből. Aztán meg a válasz a lány kérdésére.*
- Csodálkozom, hogy még nem kezdett el énekelni. Remélem, hogy jobb teljesítményt nyújt, mint akkor, mikor azt hitte, nem hallja senki.*Egy gonosz kis negyed-mosoly a szája szélén, és Milburn úr már el is kezdi a játékot. Az első két hang után azonban kissé ingerülten fejet ráz, felnyitja a hangszer tetejét, nézeget benne valamit, majd nekiáll megint. Ezúttal nem fejezi be.*

*Nos, miután leszólták, csak egy nagy levegőt vesz. Feláll, s fel-alá kezd járkálni, majd mikor a fiú elkezd játszani, a kellő pillanatban megszólaltatja csodálatos hangját. Szépen mindent beleadva, nehogy megint kifogásolják… Fel-alá járkálva, csukott szemmel énekel, s mikor befejezte, még egy pillanatig csukott szemmel megáll, majd megfordul és visszasétál a zongorához. S szép, elégedett mosollyal néz a zongoristára.*

*Jonathan csak játszik, néha meg-megrendül a nyak, egész arcának komolysága. Mikor mindennek vége van, ó vajh mit csinálhatna? Na-ná, hogy kortyol egyet, csak aztán kezd bele a nagy kritikába.*
- Úgy gondolom, vehetjük lassabban. Egy-két alkalommal, hogy beleszokj a ritmusba. Nem tudom, eddig milyen zongorista kísért, de nem élvezet utánad játszani. Aztán...Egy fél hanggal vehetjük feljebb is. Egyelőre ennyi. Most megint így fogjuk elpróbálni, hogy halld, mi a rossz. Egy hetünk van, meg kell szokj.*Halálosan komoly arc, vesébe hatoló hangvétel. Ez jellemzi most a fiatal férfit. Ezt sajnos meg kell szoknia a lánynak, vagy mehet, amerre lát.*

*Egy pillanatig csak sóhajt egyet, majd bólint. Megfordul, háttal a zongorának és várja, hogy elkezdjék, sőt még torkát is megköszörüli. Kivételesen jó kislány, nem veszekszik, csak énekel, kivételesen... Mikor belekezdenek hangja egy pillanatra, megbicsaklik hangja, megáll. Egy apró fulladozás. Vesz egy jó nagy levegőt, hátrafordul és jelzi, mehet tovább. Igazából már az előbb is hallotta mi az, ami nem stimmel, de most még jobban. Igaza volt a fiúnak. Nem szereti ezt beismerni magának, na de ha már sikerült megnyerni magának, akkor már meg is kell tartania.*

*Ha a hölgy hallotta, az remek. Jonathan miközben játszik, most nem élvezi. Arra koncentrál, hogy hol lehetne még egy kicsit tökéletesebbé, még egy kicsit javultabbá tenni. Néhány ponttal még nincs kibékülve, de ezekbe egyelőre nem köt bele. Ahogy vége van a dalnak, feláll és egy szó nélkül, kisétál. Mikor visszatér, a kezében pár szem szőlő fedezhető fel, amiket lazásan a szájéba dobál. Eztán leül.*
- Na akkor most lassabban. Figyeljen a szája formálására is.*A játék pedig elkezdődik, tényleg jóval lassabban, mint annak előtte. Ám a dallam felénél már megint abbamarad a játék.*
- Siet, siet, siet...Ha csak fél másodperceket is, de siet. És igaz, hogy a közönség ezt az életben nem hallaná meg, de legyen zenész! Az istenért, legyen zenész!

*A fenébe már, mi van vele? Míg a fiú kimegy Ő csak fel-alá járkál, próbálja összeszedni magát. Nem szokott Ő ilyen gyenge lenni. Bólint megint csak, majd mikor a játék félbeszakad, csak megingatja fejét. Nagy levegő ismét. Akkor is megcsinálja, nem holmi kis kezdő bénaság.*
Rendben, próbáljuk meg megint.*Hangjában némi ingerültséget fel lehet fedezni, rettentő dühös magára. De egy biztos, ma addig nem fogják abbahagyni, még tökéletes nem lesz. Most szépen figyel, hogy ne siessen, hogy zenész legyen…s nagyrészt sikerül is, de még mindig nem tökéletes…*

*Jonathan pedig, mármár szokáshoz híven pedig, megint belekezd. Most kicsit lassabban játsza, s csodák csodájára, már csak a ritmussal van a gond, a lány hangja nem csúszkál, minden hang tökéletesen kijön a torkán. Ennek örömére Milburn úr, most egy rossz szót sem szól. Az utolsó han után tart egy röpke félmsodperces szünetet, míg kimond egy kis szót...*
-Tovább...*S már játsza is előről a kíséretet, jicsit módosítva, nem annyira kicirádázva, mint annak előtte. Talán így nem lesznek gondok. Akát hihető, akár nem, ő tökéletesen azon van, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön, s végre próbálhasson a saját előadására, amihez már három napja hozzá sem nyúlt. Borzalmas. Meg is lesz majd ennek a nagy böjtje...*

*A szünet kérésére, vagyis bejelentésére Jonathan csak fintorog. Na nem. Az ő szabályai szerint ez nem így megy. Ha már játszik, akkor hadd játszon akkor, maikor akar, főleg akkor, ha még fieztséget sem kér. Fizetség? Ezen jól elgolkozik. Nem. Ő nem az a fajta. Mármint aki teljesen ingyen megcsináljon valamit. Elvégre nem véletlen van neki a legújabb sportautók egyike, s egy nagy hza Birmingham szívében. Szóval mikor a lány visszaérkezik, és közli, folytahatják, megrázza a fejét.*
-Nos? Ez mind szép és jó. Már haladtunk valamicskét a tökéletes felé. De... Mi lesz a fizetségem, ha elérjük a véget?*Itt vannak a kérdések. Míg beszél, Milburn úr feláll. Majd míg a választ várja iszik. Aztán nekidől a hanszernek, s vár.*

-Egy szóval sem említettem olyasmit, hogy pénzt akarok. Ha te csak azzal tudsz kifizetni, akkor...akkor viszont igen. Van bennem annyi, sajnálom, hogy ne dolgozzam ingyen akárk két szép szeméért, még akkor se, ha annak tehetsége van az énekléshez.*Egy kis beszéd, miközben Jonathan egyre inkább közelebb sétál a lánykához. A neve kérdezésére egy picit mosolyra rántja jkait, de a gyorsasága miatt akár meg nem trténtnek is lehet venni.*
-Jonathan. Jonathan Ralph Milburn.*A válasz után Jonathan eltávolofik a kisasszonytól, majd biccent neki és kisétál a teremből. Ezzel a mai próbának vége.*

*Jonathan éppen erre a kis dallamra érkezik meg a maga hangtalan módján, tehát Meredis nem veheti észre, hogy megjött. ZAonban miután a kis dallam abbamarad, a férfiú megköszörüli torkát, és felegyenesedik. Ugyanis eddig az ajtófélfának támaszkodott, összekulcsolt karaokkal a mellkasa előtt. Na nem mintha most ne lenne az neki összekulcsolva...*
-Kérem. Én sem éneklek, ön is kíméljen meg az egetrengető zongoratehetségétől...*Elég komor szavak, a vörös fiatalnak ma nincs a lehjobb kedve. Ha a lány valamit el akar érni, akkor felkötheti a gatyáját, vagy éppen egy kis kedvességgel fel is vidíthatja. Majd ő maga ezt eldönti. Jonathan addig is a zongorához vándorol.*

-Csak önre várok.*Morogja a fiatal férfi miközben már neki is kezd egy kis skálának. Hiszen azt eddig nem tették meg soha. És erre is gyúrni kell.*
-Gyerünk...Mendegéljen a mandarin...*adja ki a kis utasítás, miközben játsza az említett beéneklés dallamát. Ezzel jól elvannak egy darabig, majd következik a mai este lényege. Vagyis következne, ha nem kezdne el hangosan szólni a tűzriadó szirénája. A fiú felattan a zongorától és eléggé szépen nekiáll káromkodni.Mikor kissé lehiggadt, megköszörüli a torkát és elindul kifele.*
-Menjünk...

Annak ellenére, hogy Meredis már ott vn a teremben, Jonathan nem tudja be ezt késésnek, ugyanis ő soha nem késik el sehonnan sem.
Szóval a férfiú pontosan fél háromkor, mint mindig, beesik a nagyterembe, ahol egészen furcsának tart valamit. Mire felér a színpadra, le is esik neki egészen komolyan, hogy mi történt itt.
-Nincs itt a zongora...-morogja először oda Meredisnek, de mikor rájön, hogy ezzel senki nem segít, lerakja a kalapját egy másik székre, ami még a színpadon van, majd sálját is, végezetül a szőlőt pakolja le.
-Hol van a zongorám?- teszi fel a kérdést, immáron kiabálva, de úgy, hogy az egész épület meghallotta valószínűleg. Sőt...nem sokkal később valami kis emberfajzat ront be a maga 160 centijével se. Vörösünk pedig fintorogva pislog le rá.
- A...A...zongorát elvitték javítani, tegnap ráesett valami a...a csőtörés miatt...- Szegény emberke igencsak félve beszél az előtte állóhoz, aki továbbra is csak pislog rá. Majd egy szó nélül ott is hagyja, miközben motyog az orra alá.
- Remek...Mindig van valami ebben a nyomorult versenyhónapban...

Jonathan dühöng, és akkor még nyugtatják is. Szóval inkább arra nem is felel semmit Meredisnek, hogy nyugodjon meg, csak sebtiben elkezdi felcavarni vissza a sálját a nyakába. Ám a mozdulat egy szempillantás alatt megáll, mikor Meredis közli azt, amit közöl. A vörös nyel egyet, majd teker tovább, amíg csak az anyag engedi. Aztán pillant csak le az ülőre.
- Mikor jön vissza a zongoristád?-teszi fel reidegen a kérdést, miközben a csuklójára csapja az esernyőt, fejére meg a kalapot. Kicsit rendezgeti magát, míg vár a válaszra.

Hát jó. Jonathan megerőszakolja magát, és most az egyszer nem fog kiborulni egy alap kibrulás miatt mindenen. Inkább felemeli a szőlőjét is a székről és bólint egyet a lánynak.
- Ha holnapra nem lesz itt az a kurva zongora, vagy akármi megakadályozza, hogy én itt játszam, akkor megmondhatja a kis főnökén, hogy elfelejtheti, amiben megállapodtunk.- Na, mint a nagy emberek. Pedig semmi különleges ügyük nincs most nekik. Csak...hát mindegy is. Jonathan még kalapot is emel a kisember előtt, aki eztán fülét-farkát behúzva menekül ki. A vörös pedig lelép a vörös szőnyegre és egyenes tartással, háboríthatatlanul végigvonul.

Jonathan csak halad, mikoris egy alak, történetesen Meredis bevetődik elé, karbatett kézel, pár lépés távolságból. Pontosan úgy, ahogy egy akaratos kislányhoz illik. A kérdésére viszont A fiú felvonja szőke szemöldökét.
- Mondtam én olyat, hogy nem segítek?- teszi fel saját kérdését, még mindig szemöldökét emelgetve. Aztán pedig a lány következő szavainál megenyhül.
- Nos, és szerinted még hova mehetnénk, hogy próbáljunk?

Jonathan ciccegve fejet inegat. Hát ez a lányka csak bele akar kötni, csak bele akar kötni. De a férfiúcska megpróbálkozik nem hagyni neki, hogy sikerüljön.
- Figyeltem rád. Ne hidd, hogy csak azért, mert másból vagyokl mit te, nem tudok több fele koncentrálni. Csak tudod...Egyszerre két helyre nem mehetünk próbálni. Gondoltam képes vagy eldönteni, hogy hozzád, vagy hozzám menjünk.- Egy apóbb kis fintor majd bólintás és a vörös sétál is kifele tovább, enyhén megkerülve a vele szemben álló hölgyet. Olyan enyhén, hogy vállával lehelletnyire súrolja is, ezzel megérezve az illatot. Az ismeretlen otthonit. Kicsit bele is zavarodik, fejet ingat és megy tovább.

Az utolsó hét vérremenő, izzadásig történő próbái után végre elérkezett az utolsó, főpróba napja. Mint mindegyikre, Jonathan ide is teljesen közömbösen érkezik meg, de amint belép a nagy hangversenyterembe, ahol már össze meg vissza próbál mindenki, teljesen elönti őt is a dolog. Lassan keresi meg a múltkori kis söpredéket, akivel a zongora miatt veszekedett és elkéri a kulcsot, ahhoz a teremhez, ahol ma övék a terep és bevonul.
- Mondja meg Averie kisasszonynak, hogy jöjjön oda, ahol vagyok.- utasítja még, mielőtt eltűnik a szíbről. És bevonul. Egy egészen központi helyen álló terem, és mégis, csodálatosan hangszigetelt. Ahogy Jonathan belép, a hangzavar kintmarad, tehát leülhet a zongorához és kezdheti a próbát, először a saját darabjával.